Egy félév csúszás után így épült fel a nyelvvizsgáig vezető út

Tavaly szeptemberben került hozzám egy hetvenes évekbeli babatest, karok nélkül, hiányzó szempillával, olyan hajjal, amit valaki réges-régen ollóval igazított meg.

Egy padláson találták, dobozban, két kifakult ruhácska mellett.

Ezeket a babákat szoktam rendbe hozni. Nem gyűjtő vagyok, hanem inkább javító: a hajat szálanként cserélem, a gumizást újrafűzöm, a repedt csuklót ragasztom, a ruhát pedig a régi szabás alapján varrom újra, ha már menthetetlen az eredeti.

Egy ilyen munka három-négy hétig tart, ha közben más dolgom is van. A hajbeültetés a leglassabb rész. Fél centis kötegekben megy, tűvel, és ha az ember siet, később látszik a különbség a fejtetőn.

A javított babákat kéthavonta viszem ki egy börzére, ahol régi játékokkal kereskednek. Az emberek fele csak nézelődik, a másik fele viszont pontosan tudja, melyik évjáratú fejformát keresi.

Ott hallottam először azt a mondatot, amit azóta is sokszor idézek: „ezt nem venni kell, ezt megtalálni kell”.

A börzén egyébként nem az ár a legérdekesebb, hanem az, hogy mi mennyit ér valakinek. Volt olyan asztal, ahol egy hibátlan, dobozos darab hetekig nem kelt el, két asztallal odébb viszont pillanatok alatt vitték a foltos, kopott példányt, mert valaki felismerte benne a gyerekkori sajátját.

Az én munkám ebben a láncban valahol középen van. Nem szépítek, hanem használhatóvá teszek. Ha egy baba csuklója törött, akkor azt meg lehet ragasztani úgy is, hogy látszik a javítás, és úgy is, hogy nem. Én az elsőt választom, mert a börzés vevők nagy része pont azt akarja tudni, hol nyúltak hozzá.

Ez a hozzáállás nálam nem elvi kérdés. Egyszerűen az idő tanított rá, hogy a takargatott hiba előbb-utóbb visszajön.

A tavalyi őszi börze után hetekig azzal a bizonyos karok nélküli babával foglalkoztam. Estefelé ültem le hozzá, tíz-tizenegy óráig, és közben nagyon jól ki lehetett kerülni azt, amivel valójában foglalkoznom kellett volna.

Mert volt egy másik, sokkal kellemetlenebb feladatom is, amit hónapok óta toltam magam előtt.

A szakomon a diploma feltétele egy B2-es angol nyelvvizsga, és ez akkor már nem elméleti kérdés volt.

Novemberben jött a levél a tanulmányi osztályról, hogy a záróvizsgára jelentkezés feltétele a bizonyítvány feltöltése, méghozzá a tavaszi félév második hetében. Ekkor néztem meg először komolyan a naptárt.

Nem jött ki. Nem az akarat hiányzott, hanem az idő: körülbelül három hónapom lett volna arra, amire két éve nem szántam semennyit.

Bejelentettem a csúszást, és lecsúsztam egy teljes félévet. Ez volt életem egyik legrosszabb hete, mert a csoporttársaim tavasszal záróvizsgáztak, én meg néztem, ahogy leadják a szakdolgozatot.

Utána viszont valami megváltozott. Ha már úgyis csúsztam, akkor legalább rendesen csinálom végig, és nem ugyanazzal a módszerrel, amivel addig sem működött.

Addig ugyanis kétszer futottam neki. Egyszer egy csoportos tanfolyamon, ahol tizennégyen voltunk, és fél év alatt körülbelül négyszer szólaltam meg. Másodszor egy magántanárnál, akihez heti egy órát jártam, és a következő alkalomig nagyjából elfelejtettem mindent.

Az áttörés egy Facebook-csoportban jött, ahol a városban lakók osztanak meg ajánlásokat. Valaki feltett egy kérdést, hogy hova járjon angolra, ha munka mellett kell letennie a középfokot. A hozzászólások között kétszer is előjött ugyanaz a hely.

Rákerestem arra, hogy angol nyelvtanfolyam Székesfehérvár, és így nyílt meg előttem a Hollywood Nyelvstúdió helyi oldala, a hollywoodnyelvstudio.hu és kifejezetten a stúdiók elérhetőségét bemutató szekció.

Ami elsőre megfogott, nem egy ajánlat volt, hanem az alapító gondolatmenete. Kristóf Kata, aki a tananyagot fejlesztette, azt írja le, hogy huszonöt év alatt nem talált két olyan embert, akinek egyszerre egyezne a tudásszintje, a tanulási tempója és a célja, ezért nincs értelme egy csoportba kényszeríteni őket.

Pontosan ez volt az, ami nekem kétszer nem működött.

A második dolog, ami miatt leültem és végigolvastam az oldalt, a garancia volt. Azt vállalják, hogy a saját programját végigjáró tanulótól nem kérnek újabb díjat addig, amíg a kitűzött eredmény meg nem lesz.

Ez nekem az adott helyzetben nagyon sokat jelentett, mert már egyszer megégtem egy határidővel.

Elmentem egy első alkalomra, ahol felmérték, hol tartok valójában. Nem a bizonyítványaim alapján, hanem élőben, feladatokkal. Kiderült, hogy az olvasás és az írás nálam jóval erősebb, a hallás utáni értés viszont a gyenge pont, és a beszéd ott áll meg, ahol elkezdek magamban fordítgatni.

Ott kaptam először konkrét számot arra, hány óra kell nekem a középfokig.

Ez volt a fordulópont, mert onnantól nem egy homályos félévvel álltam szemben, hanem egy számmal, amit be tudtam osztani a hetek közé.

Megnéztem a különböző tempókat is. A leggyorsabb megközelítés havi 120 óra tanulást jelent, ami hetente 30 órát tesz ki, és ehhez tényleg át kell rendezni az ember életét pár hónapra. Nekem ez a szakdolgozat mellett nem fért bele, ezért egy lassabb ütemet választottam, több hónapra elosztva.

Ez a rugalmasság volt a másik pont, ami miatt maradtam: nem egy órarendhez kellett igazodnom, hanem a nyitvatartáson belül akkor mentem, amikor tudtam.

A telet végigjártam. Volt olyan hét, amikor négyszer ültem be, és volt olyan, amikor csak egyszer, mert épp a börzére készültem.

Az igazi különbséget nem a haladás sebessége hozta, hanem az, hogy nem otthon kellett küzdenem a tananyaggal. Nincs kötelező házi feladat, mert a gyakorlásra a stúdióban kerül sor, tanár mellett, tehát nem éjfélkor derül ki, hogy valamit rosszul értettem.

Decemberben volt egy mélypont. Két hétig nem tudtam bemenni a szakdolgozati konzultációk miatt, és amikor visszaültem, az volt az érzésem, hogy visszaestem. Nem estem vissza, csak lassabban jött elő a szókincs, mint azelőtt. Ezt akkor meg is mondták nekem, és ez azért volt fontos, mert egyedül ilyenkor szoktam feladni.

Januárban kezdtem el kifejezetten a vizsgára készülni. Addigra megvolt az alap, tehát nem a nyelvtudást kellett építeni, hanem a feladattípusokat megszokni: mennyi idő jut egy olvasott szövegre, hogyan épül fel egy véleménykifejtő fogalmazás, mit várnak el a szóbeli képleírásnál.

A Hollywood Nyelvstúdióban ezt a két szakaszt tudatosan választják szét, és nekem pont ez hiányzott korábban. Előbb a tudás, aztán a vizsgatechnika.

Februárban a hallás utáni értés is a helyére került. Nem attól, hogy több feladatsort töltöttem ki, hanem attól, hogy addigra órákat beszéltem angolul, és a fülem megszokta a tempót.

Márciusban tettem le a vizsgát.

Nem volt hibátlan, a szóbelinél kétszer is kerestem a szavakat, de a középfok pont nem hibátlan angolt vár, hanem érthető, folyamatos kommunikációt. Megvolt.

A bizonyítványt két héttel a következő jelentkezési határidő előtt töltöttem fel, tehát a csúszásból nem lett újabb csúszás.

Az angol nyelvtanfolyam Székesfehérvár oldalát azóta többször küldtem el másoknak is, jellemzően olyanoknak, akik ugyanabban a helyzetben ragadtak be, mint én két éve.

A karok nélküli baba egyébként tavasszal készült el. Új hajat kapott, a csuklója is bírja, és a ruháját a régi szabásminta alapján varrtam meg, ugyanabból a mintás pamutból, amit a börzén találtam.

Nem véletlenül tartott nyolc hónapig. Néha egy tárgy csak akkor áll össze, amikor az ember körül a többi dolog is a helyére kerül.

A vizsganap reggelén, mielőtt elindultam, még megigazítottam a fejtetőn egy köteget. Így már tényleg nem látszott a különbség.

A záróvizsgám őszre maradt, de arra már nyugodtan készülök, és ezt a nyugalmat a Hollywood Nyelvstúdiónál töltött hónapok adták meg.